Áldott gyermekkorom (dedikált példány) [antikvár]

DCedoes Oloasó/ Sas Erzsébet hetedik kötetét tartja a kezében. Igaz az, hogy az újságíró és az író saját élete is benne van minden írásában. Ha tudunk a sorok között olvasni, bizonyára rálelünk. Ebben a kötetben nem kell keresnünk rejtett tartalmakat, bújtatott célzásokat, az írástudó előmerészkedett: ez a könyv a szerzőről szól Méghozzá legmeghatározóbb korszakáról, első tizennégy évéről. Ha fellapozza az oldalakat, meglepődve fogja tapasztalni, hogy most meg mi, olvasók ismerünk a saját életünk történéseire. Hozzá kell tennem, hogy sajnos csak egy bizonyos kor felett. Mert hol van már a televízió és autó nélküliség? Hol vannak az iskolai tornagyakorlatok, a térdig érő hó? Ki emlékszik még a restikre, a tehénlegeltetésre, az úttörőtáborokra? Nem a közelmúlt emlékei ezek. Sas Erzsébet mégis egy pillanat alatt elénk varázsolja az ötvenes és hatvanas éveket. Megidézi szeretett szülei és nagyszülei, testvére és falubelijei alakját. Felidéz vidám és megható pillanatokat. Nem tudom, hogy Sasi - mert én is e néven szólítom - tudatában van-e annak, hogy ketten írták visszaemlékezéseit? Kult Ciliké és édesapja. Csak egy picit kell kitárnunk a lelkünket és egy pillanatra becsuknunk a szemünket, és máris látjuk a cserfes, copfos kislányt, akit kézen fogva vezet Kult Antal Alsónána utcáin. Egymás szavába vágva mesélnek Málnai doktorról, Ágnes mamáról. Bodriról és az első szerelemről - aztán hazamennek, Ciliké elővesz pár papírlapot, elzavarja az öccsét az asztaltól és elkezd írni Édesapja néha mögé lopózik, megsimogatja a buksiját és halkan csak ennyit mond: „Tudtam, hogy egyszer megírod." Csakis így születhetett ez a könyv.