András könyve (dedikált példány) [antikvár]

Előszó Nagy Bandó András már megint a majdnem lehetetlenre vállalkozott. Hármas szaltót ugrik a trapézon. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, a humor világából átlendül, átrepül a emberi lét végső kérdéseinek, az élet és halál, a hit és hitetlenség kérdéseinek világába. Repülés közben leveti bohócruháját és sipkáját, s mire a másik oldalon letoppan, már a filozófus talárjában és fövegében áll előttünk. És mindeközben záporoznak ránk szokatlanabbnál szokatlanabb kérdései és gondolatai. De miért is lepődnénk meg mindezen, hiszen egész életében, humoristaként se csinált mást, mint hogy újra és újra meghökkentett minket, mert másképp látta a világot és benne minket, embereket, mint ahogy mi látjuk, vagy mi szeretnénk látni. Ámde most minden eddiginél nagyobb és vakmerőbb kalandra vállalkozott. Ebben a könyvben nem mi vagyunk a főszereplők, hanem ő maga. A műfaj is új: nem a balgaságok erasmusi dicsérete s kipellengérezése, hanem sokkal inkább a pascali elmélkedés és a nietzschei háborgás valamiféle ötvözete. Homo viatornak, utazó, úton lévő embernek, vándornak nevezi magát, aki elhagyta biztos otthonát, elengedte az öröklött bizonyosságok, kész tudások fogódzkodóit, és nekivágott egyedül a világnak, keresve azt az igazságot, amelyet minden ember csak maga találhat meg. Ezt ő úgy mondja, hogy az ember csak önmagában találhatja meg Istent, a maga Istenét. „Mindenki a maga útját járja. A maga Istenével." Ez így még nagyon szelíden hangzik, ámde ennél ő sokkal messzebb megy el, új és veszélyes vizekre hajózva. Néhány száz éve minden bizonnyal megégették volna azért, amit a könyvben kifejt. Azt ugyanis, hogy Isten nem örökkévaló és nem mindenható. Nem is létezne, ha mi nem léteznénk. Mért minden ember maga teremti meg a maga Istenét, és ez az Isten együtt hal meg velünk. Halálos ágyunkon is velünk van, ANDRÁS KÖNYVE 9