Az eke visszafordul (dedikált példány) [antikvár]

Prelúdium Mesél az ősi föld. Lelkét, életét tárja elő az éneklő mezei pacsirtában, mely kifogyhatatlan könnyedséggel zeng az üresen maradt tarló felett. A nyári forróságban minden eltikkad, még a hang is. nincs csengése, formátlanná válik. A tiszta kék ég most igazán végtelen. Sehol egy halvány felhőfolt. Az egészet e kis madár síró, örvendező csattogása tölti meg. Szárnyaló éneke a magasban kupolát emel. Elképzelhetetlenül nagy kupolát, aminek csúcsát sem látni, hiszen a kékségben vész el. pedig a végtelenhez képest, még nagyon is idelent van a földön. Innen emelkedik a madárka szájából, szívéből, vagy ösztönéből. majd fentről terül alá, mintha valamilyen hangjegyekből született csillagmilliárdok lebegnének. A visszahulló hang láthatatlan ívei körbefogva takarnak be alattuk pár holdnyi földdarabot, egy egész nagy tanyakörnyéket. Ezek az ívek színeket játszanak és közülük a napfényben hol ez, hol amaz tűnik elő; aszerint, hogy a madárének milyen változatba csapott. A magas, éles hang hosszan elnyúlik, minta fénylő ezüsthaj, sötéttel elegyítve. Utána, ha apró, fürge csattogások jönnek, akkor a fénye kicsit tompul, mert közé élénk zöld, kék, piros és sárga csíkok keveredtek.