Az emberszerelő (dedikált példány) [antikvár]

Maflicsek A nővér abba a nejlonzacskóba gyűrte bele a ruhákat, amit az éjjeliszekrény alján talált. Rátette még a műanyag poharat, a sosem használt fogkefét és az alig arasznyi, barna plüss-mackót. - Köszönöm - mondta a fiatalasszony, és átvette a csomagot. - Pillanat! - szólt a nővér, és visszafordult az üres ágy felé. - Itt van még ez is. A fiatalasszony, akit Évának hívtak, csodálkozva nézett a fehér tabletre. - Ez?! - kérdezte. - Biztos benne, hogy az övé volt.? - Egészen biztos - felelt a nővér, és hangjában az enyhe bosszúság fanyar irigységgel keveredett. - Csodálkoztunk is, de a szobatársak gyakran látták, hogy ezen matat. A fiatalasszony kezébe vette, majd a csomag tetejére, a ruhák, a műanyag pohár és a sosem használt fogkefe mellé csúsztatta a tabletet. Az egész holminak alig volt súlya, ám ő mégis úgy érezte, hogy majd' leszakad a karja, míg a kórház előtti parkolóba ér. A taxis már messziről meglátta a közeledő nőt. Türelmetlenül dobolt a kormányon, és időnként az órájára nézett, mintha valami sürgős dolga volna. - Bocsánat, a papírmunka - kért elnézést a fiatalasszony, miközben beült hátra. A taxis morgott valamit, majd beindította a motort. - Vagy tudja, mit.? - emelte meg hangját a nő, jó erősen becsapva az ajtót. - Frászt kérek én bocsánatot, hisz a várakozási időt is én fizetem! A taxis kissé meglepve, már-már elismerően nézett bele a visszapillantó tükörbe, és kikanyarodva az útra csak annyit mondott: - Magánál a pont, hölgyem!