Az utolsó szüret (dedikált példány) [antikvár]

Ha egy fiúgyermek ötéves korában elveszíti az apját, nagyon egyedül marad. Özvegy anyám feladata csak az lehetett, hogy gondoskodjon a legszükségesebbekről nekem és magánakis. Ennél többet nem várhattam tőle. Sportolni engedett, de inkább a templomba küldött.Különben féltett, a legtöbbször indokolatlanul.Még ma is hallom:-A vesztit érzi! Nem bír magával! Majd adok én neked Ilyenkor egy barátnak, később egy barátnőnek a neve, vagy valamilyen általa veszélyesnek ítélt vállalkozásomnak" a megjelölése következett.Családom férfitagjai természetesnek vették, hogy tőlük telhetően pótolják elvesztett apámat. Sajnos, hálámat már nem fejezhetem ki nekik, éppen úgy adós maradtam egyik barátom édesapjánakis, aki a ponyvairodalomra épülő ízlésemet úgy igyekezett jó irányba terelni, hogy a kor legkiválóbb ifiúsági regényeit nyomta kezembe.Tanáraimról, iskolámról már eddig is sokat írtam.Anyám, minden valószínűség szerint vallásosságától vezettetve, az akkor Nagyváradon legjobbnak tartott, legelőkelőbb" gimnáziumba, a premontreiekhez íratott be.Eddigi életem során mindvégig éreztem, mennyire bölcsen cselekedett.Később, az egyetemen igyekeztem megragadni olyan emberek mellett, akik bölcsességükkel, őszinteségükkel, ritkább esetben mérsékelt egzotikumukkal imponáltak nekem. Felnőttként is sok olyan személyiséggel, köztük tanítványokkal kerültem kapcsolatba, akik nyomot hagytak bennem.Lényegében róluk írok és magamról is.Hőseim nem minden esetben vagy nem egyértelműen pozitív alakokként jelennek meg, de olyan eseménynek középpontjába kerültek, vagy olyan történések perifériáján sodródtak, amelyek jellemzőek voltak az utóbbi hatvan évre.Néhány írásban felbukkan egy-egy névnélküli arc, egy érzelem.