Benzinkút (dedikált példány) [antikvár]

Az eltévedt gyalog Az utca végén sarkonfordulva újra készen álltam keresni a házat. Mindig felkacagok, közvetlen azelőtt, hogy dühömben teljesen elveszíteném a fejem. A tájékozódás nem erős oldalam, fennhangon szidalmazom magam, mi a rosseb hiányzik belőlem, ami megvan gyengeelméjűben, háborús sérültben, denevérben, miért nem tévedek el soha az erdőben, ha az egyetemes aszfalt rendre félrevezet? Határozott trapp, majd a suta poroszkálás, a szódás lova vagyok, szememet bizony ostor ütötte ki, ne nézzetek, félre innen. Ki tette ezt velem? Családunk komor emlékei nem őriznek még csak hasonlót sem. Megidézem őseimet, aztán őseim őseit, végül ősapámat. Az Első Részeg Embert, mindhiába. Dereng már, hogy valami hiányzik, tovább ma nem kutatok, hanem üzenetet hagyok, ne várj, holnap korán kelek, a Labirintusba megyek.