Bottyán János szabadságharca (dedikált példány) [antikvár]

I.őszi fergeteg sem söpör végig oly gyorsan a vidéken, mint ahogy Bottyán János generális csapott le Hatvanra. A viheder kavargó porában alig látni valamit, csak a fülsértő süvítésén átszűrődő riadt hangok jutnak el az emberekhez, akiknek jobb ilyenkor biztos fedél alatt maradni, hisz feldühödött vad prédájául eshetnek, vagy elsodorhatják őket a tőből kicsavart fák. Az orkán üvölt és légörvénye felcsap az égig, az angyalok könnyéért, s a fájdalmat csak isteni képzeletből ismerő szeráfok szeme, amelynek sugara kékre festi a végtelenséget, a részvét szelíd páráját átrebegteti a mindenség pilláin, de a vihar dühödt zivatarrá korbácsolja a szentnek tűnő égi vizeket, a csöndes sodrú patakokat is vad áradattá duzzasztva belőlük, s nekiindítva a rónának, hogy szennyes hullámokat torlasztó halott tengerré változtassa az imént még zölden burjánzó életet.Mire a parancsszavak pattogása, az ijedt lovak rúgkapálása, a csizmák dobogása és a lánccsörgés elültével a város lakói előmerészkedtek házaikból, a piactéren helyreállt a rend. Az Alföld kapuját labanckézre játszani akaró tanácsurakat már vasra verve hurcolták az egri úton a fejedelem ítélőszéke elé. Bottyán János kilépett a városháza kapuján. Kemény, még a török harcokban megedzett arcának vonásait mintha szobrász vésője faragta volna ki. Fél szemét régen kioltotta egy janicsárszablya, ám a másikkal a csatatéren mindenkinél jobban átlátta az ellenség hadmozdulatait, a hátországban pedig a gyanús szervezkedéseket. Átható pillantással meredt a hatvani polgárokra, akik csodálkoztak azon, hogy egy generális főstrázsamester ilyen kopott kacagányt és kifényesedett nadrágot ölt magára, egyszersmind nem csekély nyugtalansággal5