Csoportkép apróddal (dedikált példány) [antikvár]

M. 5 í. APIKA - Már megint vitatkozol? Itt a levél, győződj meg magad, fiam! -mondta az idős ügyvéd, pirosodó homlokkal, de szelíd hangon, mely minden további ellentmondást már egymaga is kizárt. Ezzel a hanggal ellenkezni nem lehetett. Apika hangja volt. Laci idegesen tépdeste tömöttem felkunkorodó vörös bajuszát. - Azt mondod, hogy mi szükség erre? Azt én tudom! - tette hozzá Apika, és ferencjózsefjének belső mellzsebében tűnt el szikrázó aranygombos kézelője, gyűrűs jobb keze. Megálltak. Apikával különben is csak sokszori megállás után lehetett valahova odaérkezni. Egy-egy fontosabb kijelentésnél egyszerűen gyökeret vert a lába. Ezt tudták elől is, ezért csak lassan sétálgatva nyomult a menyegzős díszben feszítő család a koradélutáni hőségben kihaltan izzó rossz kövezeten, fel a Megye utcán s onnan jobbra be az Anna utcába, a fényképész műterme felé. Mamika fél kézzel uszályát emelte, másik nagyanyai, könyökig kesztyűs kezével meg Dódit vezette, öt éves angyalarcú unokáját, az elsőt. Magas homlokára függönyösen aláhajló sötét hajkoronája alól az előttük sétálgató két egymásba karoló fiatal párra pillantgatott. Boldog volt anélkül, hogy tudott volna erről. Aglája a fodros csipkés nyakú fekete selyembe burkolt termetével kissé Ali délceg hadnagyi alakjához dőlt, és bágyadtan ingatta malomkerék nagyságú fehér csipkeszegélyes, virágokkal telitűzdelt sötétszínű kalapját, meg-megütögetve az aranyzsinóros, lakkos sildű, kackiásan félrecsapott csákót Ali fején. - Babikám - mormogta Ali a nyírott, barna bajuszába.