Ellenség (dedikált példány) [antikvár]

Részlet a könyvből:"Ma ismét őrjöngött a hőség. Még most is keservesen lüktetnek homlokomon az erek, pedig közel jár éjfélhez és a szobám északra néz. A kastély már alszik. Mindenki alszik, ő, a cselédség, az építőmesterek állványzata az épület körül, a bútorok, talán még a kapitány is, mindenki, minden, mély tompa álomba süppedt. Még a megcsúfolt park is mozdulatlanul szunnyadt. Hűséges, vén barátomnak, a Sándor-platánnak törzse fehér fénnyel süt be nyitott ablakomon, mint mindig, de lombja most nem suhog, mint máskor. Halott merevséggel rajzolódnak ágai a valószínűtlenül sötétkék égre.Érdekes, az égnek ezt a furcsa, nyáréjszakai sötétkékjét egyszer már figyeltem ilyen merően éles, részletező nézéssel, mint most: az első éjszakán, melyet együtt töltöttem vele a szigeten. Pedig akkor november eleje volt. És mégis, határozottan emlékszem, hogy mikor a vadászház előtt, hanyattdőlve szénaágyamon, farkasszemet bámultam az éggel, annak éppen ilyen titokzatos, puha, mindent átfolyó kék színe volt. És akkor is ugyanaz a felelet nélkül hagyott kérdés miatt hánykolódtam nyitott, gyötrődő, véres szemekkel ronggyá gyűrött lepedőmön, ami most sem hagy elaludni. Ami miatt most halk kopogással zongorázom kis írógépem billentyűin ezeket a sorokat, hogy legalább valaki, valami: a papír vegyen tudomást gyötrődésemről."