Euridiké halott [antikvár]

Nagyapám a Nagy Háborúban Mostoha nagyapám, aki apám apja harmadik feleségének második férje volt, számomra mégis az egyetlen élő öregapa, harcolt a Nagy Háborúban, ahogy ők nevezték az I. világháborút. A vezeték neve Kardos, és az egyeden tárgy, ami maradt utána, egy középen eltört, majd összehegesztett csendőrkard. Egyszer meg is kérdeztem tőle: - Nagyapa, hogy tört el a kardod? - Egy keményfejű komcsi koponyáján - válaszolta. Vidám tekintetében megelevenedett a negyven évvel korábbi jelenet, még suhintott is a karjával. Nagyapa az összes környező népre tudott valami dehonesztálót mondani, például: tetves tótok, büdös szájú csehek, szőrőstalpú románok; előtte csak egyetlen nemzet fiai álltak meg, a bosnyákok, akikkel vállvetve küzdött a Nagy Háborúban. Nagyapa tagbaszakadt ember volt - nekem legalábbis annak tűnt gyerekként szeme között haragos ránccal, orra alatt Hitler-bajusszal, én mégsem féltem tőle, mert saját unokájaként szeretett, sőt, rajongott értem. Abban az egy évben, amikor velük éltem, készített nekem mindenből a méretemhez illőt, kis budit, kis szekeret, kis fűrészt, egyebet, és elkerített számomra egy kiskertet, amit én művelhettem. Nyaranta arca és alsó karja lebarnult, egyebütt a bőre hófehéren világított. Esténként lavórban mosdott, ingét a dereka felől kötényként tűrte a nadrágjába.