Ha kérhetem (dedikált példány) [antikvár]

Budapest gyönyörű fentről a fénylő napsütésben, tomboló nyárban. Július, 1972 júliusa, kivételesen szép nyári nap. A TU 154 megfontoltan célozza meg Ferihegy kifutópályáját. Komótosan ereszkedik lefelé.Krisztina szinte egykedvűen ül a gépen. Az elmúlt öt év alatt gyakran járt haza - évente kétszer, általában de rendszerint vonattal. Most azonban, diplomával a táskájában, végleg, alighanem végleg hazaérkezett - repülőgéppel. Öröm és keserűség között ingadozik. Anyjával élhet ezentúl, de - itthon. Anyjával - apja szolgálati lakásában Mindegy. Állást biztosan talál, pénzt is fog keresni, ha sokat nem is - mennyit fizethetnek egy pályakezdőnek, nemigaz? - hazajön hát, neki idegenbe".Ha eddig megállta a helyét, majd csak ezután is...De ez az apátia benne! A diploma megszerzésének örömét elrontja a keserű tudat, hogy nem akart hazajönni, fél hazajönni a régi-új körülmények közé. Számára idegenné vált minden és mindenki. Ott - ott kitűnő volt, csoportelső, az évfolyamon a legjobbak egyike. Lány létére...Igaz, ezután már mindig mindenkivel magyarul beszélhet! De ő már olykor oroszul álmodott... Ó nem, eszében sem volt végleg kinn maradni. Ha férjhez menne, ahogy orosz ismerőse reméli, természetesen ő, Krisztina maradna kinn. De erről szó sem lehet! Mindenképpen hazajött volna - újabb három év tanulás után. Ami számára lehetetlenné vált - nincs meg a két év üzemi gyakorlata".Tavaly még lehetett anélkül is aspiráns valaki. Idén már nem...Vörös diploma - Krisztina rendszerint vállat von erre a gondolatra. Jelese van mindenből. Jó. De összességében ugyan mit tud a szakmájáról? A világról? Semmit. Szinte semmit!De ezt nem meri hangosan elmondani, mert akkor mit szólnak a többiek? Megsértődnek kegyetlenül.