Ha megszólal a pacsirta... (dedikált példány) [antikvár]

Előbb-utóbb mindenki egyedül marad. A költők, pedig eredendően magányosak. Akkor is, ha van családjuk, gyerekük, tisztelőjük, barátjuk. A költők közöttünk élnek, de egy másik, többnyire maguk teremtette világban érzik otthon magukat. Bognár Papp Irén már akkor is költő volt, amikor még nem írt verseket. „Első emlékeim nagyon messzire nyúlnak" - írja Életutam című kisprózájában. „Piros selyem, fehér nagy pöttyös ruhácskámban állok az óriásra nőtt körtefák tövében, s nézem a csúcsukat, s fölötte a végtelen kék ég tengerét " Sok év telt el az első élmények óta. Ám a költő ma is a fák csúcsára és a végtelen kék égre szegezi a tekintetét. De ez már nem rácsodálkozás, magyarázatokat és kapaszkodókat keres. „Az ég sohasem volt ennyire kék! / A messzeség szikrázik öntudatlan / Asztalomon nyárvégi dáliák / Ki adott nékik színes sziromruhát?" - kérdezi Őszi sanzon című versében. Ez a kis füzet Bognár Papp Irén harmadik könyve. Az első Sírnak a vadvirágok, a második Ezerfokon címmel jelent meg. Tökéletes címek. Bognár Papp Irén alanyi költő. Ez azt jelenti, hogy minden szavával, minden sorával önnön érzéseit, gondolatait, vágyait tárja fel. A nők többsége szemérmes. E kötet szerzője is az, ám mégis megmutatja, kiadja magát. Azt akarja, hogy „látva lássák." Az előzőekhez hasonlóan ebben a könyvben is interjúk, portrék, egypercesek, lírai hangulatú prózai szöszszenetek egészítik ki a versanyagot. Bognár Papp Irén újságíró is. De nem az a fajta „sajtómunkás", aki mindig, mindenhová, mindenkiről tud írni.