Halk szerenád (dedikált példány) [antikvár]

I. A szél kopogott az ablakon. Baráth, a festő rámordult: — Madame, csak az esetben volnék hajlandó önt bebocsátani, ha engedné magát lefesteni! Nem kapott feleletet. A szél tovább nyargalt a falusi kert esöverte utjain, melyen a novembervégi alkonyat első árnyai már megjelentek. Az ablak mellett, egy börkarosszékben szivta kis angol pipáját Baráth. Nagy feje, himlőhelyes aroa alig látszott ki a füst közül, csak két kerek sötétkék szeme ragyogott ki, mint két drágakő. Csak ez a két szem látszott élni és érdeklődni a nagy lomha testen, mely elterülve feküdt a széken. Ez a két szem mintha arra lett volna teremtve, hogy egyedül és függetlenül érdeklődjék az élet dolgai iránt, e pillanatban csak szórakozottan nézegette a szél által hajtogatott fák ágait és a lombhullaj-tott bokrokat. Egyszerre felsóhajtott: — Határozottan öregszem! Az ősz szinei már nem érdekelnek. Kék és forró nyári napra vágyom. Ragyogó égre, apró fehér bárányfelhőkkel. Akinek e szavakat mondta, a barátja és falusi szomszédja, báró Tuszkay János, az Íróasztala előtt ült, beletemetkezve egy bonyolult számadásba. Levelek, számlák és egy csomó történelmi és köz- 1*