Hentesek kézikönyve (dedikált példány) [antikvár]

Részlet a könyvből: Meggyvér Mert én most úgy élek, mintha az egész életemet eddig csak álmodtam volna. Reggel is, ahogy nem lehet már nem felébrednem, de még fekszem az ágyon, és nézem a gödrös plafont, a fehér falakat, és számolom az árnyékokat, hogy aztán fölkeljek, és az utcai ablakon át bámuljak ki a Pannóniára, ahol a fény csillogó mázzal ken össze mindent. A hentesbolt kirakatát és a rácsokat a földszinten, a pöfögő, füstölő autókat és a zöldséges vízzel permetezett ládáit, a hálóval borított almákat és a hervadt zöldségeket. Aztán meg átmegyek a gang felé, hogy a konyhából ott is kinézzek, le az udvar kútjába, ahol még szinte mozdulatlan a sötét, csak a szemközti ablakok tükrei mögül szitál valami zene, induló, amiből tompán, akárha szőnyeget porolnának, puffog a dob. Nézem, nézem ezt a sötétséget, az összesűrűsödő foltokat, mintha víz gyűlne a kövek fölé. Nézem, miközben tudom, hogy az élet, ami bennem van, az már nem én vagyok. És ahogy hallom, hogy a Pannónián eldübörög a busz, összecsörrennek a poharak a konyhai kredencben, mintha a dobütésekre moccannának, és ahogy az udvari árnyékokkal a túloldali fénytől káprázik a szemem, igen, így van bennem együtt minden, amit éltem, minden, ami velem történt, minden, ami eddig volt, s az, ami csak most történik velem.