Hiszen ti ismeritek (dedikált példány) [antikvár]

Kezdetben A lélek nem vándorol. A lélek lát. Azt, amit a szem megőriz. Aki hisz, látja a lelket. Aki nem, az úgy tudja, a gének őrizték meg Sevilla lángjait. A lélek vándorlása hit. Aki nem hisz, a génekben látja a múltat. Nincs különbség a kettő között. A lényeg ugyanaz. Ami volt, nem múlt el. A lélekben vagy a génekben őrizzük. Mindegy, minek nevezzük. Én nevet adtam mindkettőnek. A magam képére teremtettem az embert. Én kötöttem vele szövetséget. Én feszítettem szivárványt fölé, hogy emlékeztessem. Ha szüksége van rám, engem hív. Ha nem, nem sértődök meg. Nem vagyok olyan. Kinőttem belőle. Ábrahámnak még szüksége volt jelekre. Úgy tudtam. Szivárványra, előbőrre, szombatra, ki tudja, mire, ami a zsidókat zsidókhoz és teremtőjükhöz kötheti. Aztán jött Jézus, egy másik zsidó, erőszakos, éppen, mint Ábrahám. Jeleket akart, amelyeket felmutathat, ő is az akaratot teljesíti be, hogy más népek se legyenek magukra hagyva. Ö más jeleket akart. Isten vándorló népe most is szövetséget kötne. Ki hajlandó a szövetség megújítására? Szükség lenne rá, mint falat kenyérre. Zsidóknak, keresztényeknek, mindenkinek. Akik bennem hisznek, és akik bennem sem. Azt mondják magukat tudósnak valló emberek, hogy a humanizmus a hit, amely összetartja őket. Az önmagukba vetett hit. Ha így akarják, legyen. De ennek