Ideálok (dedikált példány) [antikvár]

I. A vonat lassú méltósággal hagyta el a monte-karlói pályaudvart. A csarnokon kivül a napsugár bekacagott a fülkékbe, végigfutott a kényelmes karosszékeken, megakadt a széles tükrökben és a fölvont ablakok üvegén. Egy elsőosztályu szakaszban két férfi szivarozott. Az idősebbiknek már őszbecsavarodott a haja, de az arca, a szeme ragyogása és a kemény vonás a szája szögletében: életerős tettrekészségről tanúskodott. Ahogy a világot, az embereket nézte, az a csodálkozást nem ismerő, nyugodt pillantás: tapasztalatairól beszélt és megállapodottságáról, amely újat, meglepőt nem vár, nem is remél az élettől. Társa jóval fiatalabb volt. Hatalmas szál ember, erőteljes vonásokkal, arcán az elszántság titkon világló jelei. Magas, nyilt homlok, amelyet középen néha-néha egy mély ránc szánt végig, az élet tapasztalatainak soha el nem muló emlékeztetője. A fiatalabbik föltekintett az újságból és mosolyogva szólalt meg: — Rólam is írnak. Hallgasd csak: — Tary Pál országgyűlési képviselő háromheti tartózkodásra a délvidékre utazott. — Eddig azt hittem, hogy a személyi