Kényszerpályán (dedikált példány) [antikvár]

Részlet a könyvből: "A túlzsúfolt szobájukba lassan bekúszott a félhomály. Ősz volt. Az udvaron a fák hamar elhullatták sárgás-zöldes leveleiket. És az egyetlen ablak mégsem tudott kellő fényt bebocsátani. Mihály nem gyújtotta meg íróasztalán a lámpát. Várta, hogy papírlapjait ellepje a szürkeség. Írni még tudott, a betűket is látta. Tollának hegye halkan sercent a fehér lapon. Beszámolót készített. Sablonos munka, amit minden tanév kezdetén fel kell olvasni, be kell adni: tervek, feladatok, elképzelések. Évek óta csinálja ezt mint igazgató, bizonyos rutinra is szert tett és most mégis keresnie kell a kifejezéseket. Bent meleg van, a gáz monoton zúgását is hallja, milyen ritkán szokta ezt megfigyelni, hiába, most nem tud munkájába mélyedni: egy belső ellágyulás, gyengeség fogja el; agya sem képes a további koncentrálásra. Pedig ezt ma be kell fejezzem - jut eszébe és hogy magát valahogy visszarázza, újra kezdi olvasni az utolsó oldalt. A konyhának tisztelt kis helyiségből edények zaja szűrődik fülébe. - Éva, mit csinálsz? - emeli fel hangját minden harag és szemrehányás nélkül. - Semmit. Nem látok. Gyújts villanyt! - szól vissza, ropogtatva ajkai között a szavakat, különös erősséget adva a mássalhangzóknak."