Kilencvenkét évem (dedikált példány) [antikvár]

Király utca 11. Azt se tudtam, hová legyek örömömben, amikor egy kislányos hang szervuszt köszönt a telefonkagylóból. - Juci? - hangzott a „szervusz" után. - Igen. És te? Ugye, a Weisz Rózsi vagy? Megismertem barátnőm hangját. Ennyi év után! Nagyobb meglepetés nem is érhetett volna. Semmit se tudtam róla, mióta férjhez ment, és a szomszédunkból Munkácsra költözött. Megmaradt hát! Él! Picike, copfos, aranyos kisleány! Látom, amint ott ül a szobában, orcái remegnek, ahogy az erősödő énekhangtól összeér a két hajfonat. Mi hallgatjuk. Az egész család. „Gyermekem, óh aludjál, Alszik a sok kis madár." Most hallom, hogy mond valamit a telefonba, de hogy mit? Egy szót se értek belőle. Nagy lehet ott a forgalom. Azt kiabáltam hát a kagylóba, tele torokból, hátha így megérti: - Rózsika, látogass meg inkább, holnap, tizenegy felé várlak. Másnap tizenegykor be is csöngetett. Istenem, hát a legjobb barátnőm volt, és nem láttam, hírt se hallottam felőle hosszú évek óta! Persze hogy minél előbb tudni akartam, mi minden történt vele, amióta utoljára találkoztunk. De alighogy hozzákezdett a meséléshez, egyszer csak egy régi képet láttam magam előtt. Rózsika ott ült a konyhánkban, szegényes ruhácskájában, és mohón falta a friss kenyeret, amit imént kent meg finom libazsírral az anyukám.