Koldus-Pietá [antikvár]

AJÁNLÁS Talán soha, még a századelőn sem tobzódott úgy ez az úri Magyarország önnön dicsőségében, mint most, az ezredvég előestéjén. S ebben a tudathasadásos korban úgy szakad fel az emberek mellkasából a fájdalom, mint fiatal, megözvegyült anyák torkából a sírás, és úgy hullik méltatlanul a porba, mint a kukába vetett kenyér. Amikor Istennel beszélgetek, könnyűnek látok mindent, aztán megy ki-ki a maga dolgára. Isten a világ dolgait rendezi némi sikerrel, én pedig folyton birokra kelek önmagammal, s csupa olyan haszontalansággal foglalkozom, mint a vers, mely „szélbe írott betű csak, rajz rohanó vizeken". Még akkor is, mikor nem telik már kenyérre. Az ország darabokra törik, mint a búcsújáró mézeskalácsos tükre, s ebben a szilánkosra tört tükördarabban pávatollas paloták fénylenek, s gerendákkal aládúcolt alföldi tanyák falai vakítanak. Szigetek ezrei, melyek egyre távolabb sodródnak az idő végtelenjében: immár nem értik egymás nyelvét az emberek. Talán lesznek még bátrak a jövőben, akik megalkotják a magyar-magyar szótárat, s akik nem hátrálnak meg. Nekik szól ez a könyv, és Acsádi Rozáliának, Májer Dánielnek, akik befogadtak s mindvégig kitartottak mellettem.