Kőmadár Zuglóban (dedikált példány) [antikvár]

Homokóra A homokszemek peregtek a gyerekkézből, a hófehér lepedőn kupacba rendeződtek, a kis ököl szétnyílt, újra belemerült a homokba, s a homokhegy épült tovább. A kislány játékát a nagyapa ekkor vette észre, letisztította a szemcséket a lepedőről, s napozott tovább. A kislány újra belemarkolt a homokba, s ökléből a kis lyukon át eresztette a lepedőre, eltökélten, mintha csak homokóraként valaki idejét kellene pörgetnie. Nagyapja most lendületesebben porolta le a lepedőt, harmadszorra pedig jelezte a kislány kezén, ütést imitálva, hogy nem akarja, hogy a lepedőre szórja a homokot. Nem gondolta, hogy a kislány tőle tanulta ezt az ügyes foglalkozást. Nem is juthatott az eszébe, hogy ez a felnőttnek is elég türelmű és figyelmű kislány, aki nem volt egy éves sem, s aki a nagyapja dolgát, hogy a homokot a lepedőről letakarítja, s hogy a kezére ütöget, ugyanolyan komoly képpel nézte, mint a saját homokba merülő és a lepedő fölé emelkedő kezét, őt utánozza. Pedig ez történt. Nagyapja homokot tett a lepedő sarkaira, kő helyett, hogy ne fújja fel a szél. A nagyapa és az unokája a délutánt töltötték közösen, láthatóan jól összeszoktak már. A kislány egyetlen szót tudott mondani, Tatu. Ahogy a nagyapját szólította. Tatu, szólt neki, s a tenyerébe tett egy kagylót, amit a homokban talált, s ügyesen kivette belőle. A nagyapja a mutató és hüvelykujja közé vette, megnézte, s eldobta. Nem gondolta, hogy a kislány nem ezért adja a kezébe. Nem gondolta, hisz a talált kagylókat messzire dobta a homokban. Unokája azt már nem, csak másikat, újabbat kereshetett, a lepedőhöz közelebbit. Amikor rájött, hogy a nagyapja minden kagylót elhajít, átmászott a lepedő másik oldalára, a babakocsija