Léleknyomat (dedikált példány) [antikvár]

Horváth SándorErdei képHatalmas erdő, csermelyzúgás Tiéd az élet, hogy mindent láss. Hűs szél borzolta fák, sok éneklő ág Alatta tiszta forrás a sziklába utat vág.Köveken fürgén bukdácsoló ezüstös ér Akár a színtelen, habos vér. Sötét, hideg barlang, ahol a bánat vár Alatta tiszta, friss patak jár.Kanyargós ösvény, valahonnan valahova S rajta túl, vézna kis fa, vízre áhítozva:-Szomjas vagyok. Itass meg, kérlek!-Nem! - így a patak, majd futott tova.Öntözött rétet, szántót, mag^^akat.Életet adott kéretienül sokat Nem gondolt a szomjazó kis fára soha Hegyi barlang a kegyeden folyócska lelkének otthona.Kanyargós ösvény, valahonnan valahova Elválasztja, mi első látásra összetartozna. Az LJt bölcsessége örök és végtelen, Uralkodik minden egyes életen.KristálytisztaLelked öröme, ha hazájára lel, amint az utolsó kapu előtt kalapot emel. Nem kerekedhet fölé többet (már) a test forró vágya, a szív szomjúsága. Utjának minden rögére, gödrére mosolyogva néz, mint kedves emlékre. Mindarra, ami céljához vezette, Otthonához az Utat jelezte. Szakadozott, gyenge kabátja: nyomorult, ázó-fázó teste elásva De semmi fontos nem került a földbe, ami őszinte és igaz, azt lelke mind elvitte. Szeretett úgy, hogy égetőn fájt.