Mehetünk, kedves (dedikált példány) [antikvár]

1 Gyere, mondta a házigazda, a kulcsra soha rtem zárt kapun be-találónak. Jókor jöttél, kedves. Jó, hogy jöttél, mindjárt Szervusz - mondta Ida (talán csak üdvözöljük egymást?). Szervusz. Látom - mondta a vendég. Mit? Gyere. Valami munkában vagy - mondta a vendég. Ida szívesen letette volna a tálca süteményt valahova, de Lajos, akit nyilván az ismerős léptek csaltak ki a kerthez vivő kövestít közepéig majdnem, ott állt, hét méternyire az utcafronttól, ahonnan már belátható volt a nagykapu, állt, s meglátva őt, máris visszafordult anélkül, hogy őt bevárná, ment, ahonnan jött is, a kert felé, kezében egy füles bádogedénnyel. Tán tejeskanna lehetett egykor az edény, amit szükségtelenül hozott magával a jövevényt megnézendő, erősen tartotta, szorosan markolta ugyancsak szükségtelenül, mert üres volt a kanna, nem volt súlya; ment hajlott mereven, a jobb vállát kicsit fölhúzva, valami, már-már torz alakot mintázva, s mintha nála ez lenne a természetes tartás, s erre szüksége is lenne, hiszen az így létrejött különös egyensúly hiányában az összeomlás veszélye fenyegetné. Annyira megüidult, hogy kénytelen volt őt követni. Egészen a meggyfáig mentek, melyet a múltkor már megmutatott neki. Büszkén mutogatta a meggyfáját, hogy tavaly óta mennyit fejlődött, mutogatta gazda módra. Nézd a meggyfám! Hát nem szép? Nemsokára beérik, mondta. Akkor jó, ha már Látod, ez itt még nem Még nem elég sötétpiros, érett piros.