Méredzkedés (dedikált példány) [antikvár]

Személyes Évek óta foglalkoztat a gondolat: jó lenne könyvet írni. Aztán elvetem, halogatom - hiszen ki vagyok én? Hol vagyok Fekete Istvánhoz, Karinthyhoz, Róbert Merle-hez, Gárdonyihoz, Örkényhez, Máraihoz és inkább nem is sorolom, hány csodálatos íróhoz képest? Egyáltalán, van olyan, amit más még nem írt le? Viszont a kényszer itt munkálkodik bennem. Történik valami körülöttem, ami elindít egy gondolatot - és azt le kell írnom. Beszélgetek ismerősökkel, barátokkal, hallok valamit az utcán, aztán továbbgondolom - és nem megy ki a fejemből, nem hagy nyugton addig, amíg le nem írom. Sárga ragasztós papírokon kezdtem. Amikorra a halom igazi „jegyzettömbbé" vált, beírtam a számítógépbe. Én is meglepődtem, milyen hosszú lett. Beleolvastam a régi jegyzetekbe - és újból elindultak a gondolatok Nehéz manapság létezni, mert a világ - legalábbis, ahogy nekünk tanították - alapja a realitás. Mindenre van magyarázat - mostanság legtöbbször a pénz -, minden mögé be lehet nézni, és máris érthető, kitalálható a trükk. Jó, és könnyű lenne, ha így volna - mégis, néha találkozni olyasmivel, amire nincs hétköznapi megoldás. Nem tudom, hogy néhány éve véletlen volt-e, ami történt, vagy nekem szólt az üzenet. Az utóbbiban hiszek, mert reálisan, két lábbal a földön állva nincs magyarázat rá. Nagymamám hosszabb betegeskedés után egy kora tavaszi napon meghalt. Tudtuk, hogy valószínűleg így lesz, mégis, felkészülni az ilyenre lehetetlen. Azt hittem, el tudom fogadni, hogy kisírtam már magam akkor, amikor a három felnőtt gyerekének - akik közül apám az egyik - apró plüss mackókat tett félre, hogy a temetés már semmit nem jelent, mert az csak a folyamat egy kötelező része.