Mikor kezed kezembe simul (dedikált példány) [antikvár]

Úgy szoktam verset írni, hogy leülök egy csendes sarokba, és hagyom, hogy teljesen átjárjon az érzés, mely valamiért megérintett. Most szerelmes vagyok, és az itt megjelenő versek ezen érzésem rezdülései. Kinyitom a szemem, és hagyom folyni a papírra a betűket, mintha levelet írnék. A következő lépés a folyamatos szöveg sorokba tördelése. És ezután jön a technika. Szótagszám, rímek. Nem minden esetben, mert van, amikor úgy folyva sokkal átütőbb. Az átalakítás után születik meg a végleges vers. Azért, ha úgy érzem, valahol nem jó, akkor szoktam javítani. A szerelem maga a csoda. Tele van fájdalommal, beteljesült és beteljesületlen vággyal, boldogsággal. Olyan mély érzés, melyért élni és halni is érdemes. Nincs olyan költő, kinek tollából ne születtek volna szerelmes versek. Immáron ötvenegy éves vagyok. A vers mindig megérintett. Nem a forma, a szótagok, hanem az érzések fogtak meg. A vers zenéjénél szerintem nem fejezhet ki semmi szebben fájdalmat, boldogságot, vágyat. Talán az élet őszén átélt szerelem még szebb, mint tini-korom szerelmei. Egyszer lányom iskolafüzetébe az alábbi meghatározást találtam ki a versről: A vers a nemzet nyelvének gyöngyszeme, melyet szépség és fájdalom növeszt." így érzem ma is, hogy igaz ez a meghatározás. A verseimet szeretem. A formai, technikai megvalósítás nem tökéletes, de érzéseimet hűen kifejezik. Remélem olyan örömet szereznek az olvasónak, mint nekem. 2008. január 1. Helen Bereg