Naphomály (dedikált példány) [antikvár]

Juhász Sándor versei elé Tisztaság, romlatlan őszinteség és erkölcsiség jellemzi Juhász Sándor műveit. Nem hagyta magát a kortól fásulttá, gyanakvóvá,. egy kedvűvé tenni, mert gyökerei erősek, élettelin és közvetlenül tapadnak a talajhoz, melyből léte ered. Költészete is ebből táplálkozik, s ez gondolkodását és emberi tartását is meghatározza. A természettel s a természetes létformával való kapcsolata bensőséges, szeretete igaz és mély, s ha ifjú-, vagy felnőtt kora tájairól ír, érzéseit áhítat szövi egybe; ezért lesznek versei általában imaszerűek: A pacsirta már / Imává szőtte dalát / Egy szép napért / Köszönti Ég Urát" (Táguló Nap). Azokat a verseket, amelyek a magyarságért emelnek szót, hasonló lelkiség jellemzi. A Teremtő és a teremtett világ, s azon belül a haza, mint a felfoghatatlanul hatalmas világ szívünkhöz oly közeli része, együtt jelenik meg a költeményeiben: Imádkozik a szikla, a /Patak fájón felel, / Minket, magyarokat /Fohászuk átölel" (A szoroson át). Bár nem ízig-vérig borúlátó alkat, mégis aggódik, ha arra gondol, hogy az ember - sokszor birtokvágyból, máskor felelőtlenségből, vagy áltudományos" elmélettől igazoltan - miként fecsérli azt az örökséget, mely gondosabb gazdát érdemelne, ám gondatlanra utaltan csak romlik és elvész, végpusztulással fenyegetettem Ki hátán hordja a Napot, /A Föld Istene megrogyott / Gazok ostorozzák, / Vágják, nyesik húsát" (A Föld Istene). A következő versben ez a féltés már az univerzumig jut el: A földnek kincse szendereg. / Mély álmain vaskos gazok ülnek. / Bánatán az ég csillagai osztoznak." (Parlag).