Nógrádi Gábor versei (dedikált példány) [antikvár]

elküldtelek. a vágyat vágyni hagytam, így bírhassak gyönyörködni veled. Folyókkal ellenünk őriztelek, s veled-voltomban tőled elmaradtam. Eső hull, mag, megtérhet más alakban: pára, virág. Hinnéd, hogy egyre megy. De jól tudom már: nem én küldtelek el drága, és magamra sem maradtam. Asszony fut, felleg, szél, törvény viharzik, rendőr-idő viszi a védtelent. Akit nem őriz a dolgok bizalma, a bizalom abban avarrá alszik, s mi sem köti. így lettél énekem. S így lehetünk üldözők, elhagyatva. I gyönyörködni! nap-föld! halandó páros! ,'f A hanyatt dűtött fű kikből kinő, embert gyönyörű görcsbe hevítő, énekekhez jogot adó, s halálhoz. Nap-föld! Sorsodat rettegi a város! Sötétség lobban, s ölelt, ölelő tűnik. Jaj, hívlak, s nincs bennem erő: karom ványadt hívő a vállaláshoz. Teszek, veszek. Foltok a lepedőmön. Álom kerít, hazuggá szőtt anyag. Tarts meg hazám, hiszen kibírtalak, s tőled kapott arcommal arcod őrzöm. Félő férfi — félemberként — idézlek drága, siess! És őrizz meg egésznek!