Nyílt titkaim (aláírt példány) [antikvár]

Mikor írjon az ember emlékiratokat? Amikor még tetterős, friss, munkaképes, tevékeny és mozgékony? De hiszen akkor még nincs meg a kellő történelmi távlat - mondhatná valaki. Vagy talán: amikor már elérte a nyugdíj-korhatárt, lehiggadt és mindent sokkal "józanabbul" képes szemlélni? Ez utóbbi ellen szól - sajnos - egy-két ritkán méltányolt szempont. Először is: manapság az újságírók törpe kisebbsége éri el a nyugdíjkorhatárt. Sajnos, ez a szakma olyan, hogy legtöbben közülünk eltávoznak, mielőtt még lehiggadhatnának. (Volt olyan kollégánk is, aki egy kongresszuson javasolta, hogy az újságírók fizessenek csökkentett öregségi járulékot, de ezt senki sem vette eléggé komolyan...) Másodszor: hol a garancia, hogy szerény személyünk akkor is érdekelni fogja a nyájas Olvasót, amikor már évek óta rózsák nyesegetésével fogunk foglalkozni? És egyáltalán: hol a garancia arra, hogy egy újságíró, egy tévés abbahagyja az intenzív munkát, ha beköszönt a bűvös hatodik X? Harmadszor... De ne is soroljuk!