Őrizd meg titkodat! (dedikált példány) [antikvár]

ŐRIZD MEG TITKODAT!Derengett. A lagunákban már nem loccsantak az evezők. Velence elpihent, betelt a májusi nappal és éjszaka bűvöletével, tenger örömével a nagy hotelek, albergók, penziók messziről jött népe. A Márkus-tér lámpái is kialudtak, messze túl a nagy lagunán, a lidói part felett az ég bíboros csíkja rávetült a nagyszerű templom kupolájára. A szemközti óratorony tetején a harang két bronz kalapácsosát is bíborköpenybe vonta a virradat. Derűssé tette a horizont vérző csíkja a bronz fickókat, akik lemosolyogták a tündéri várost. Csúfolódtak Tán ott, azon a férfin, akinek lépeti oly lázas gyorsasággal koppantak a tér gránitkockáin, a tiszta csendben. Sietett, mintha űznék. A Merceria felé tűnt el az egyik kis utcában, ahonnét kijutott a térre, ahol Goldoni köpcös szobra áll és a szoborral szemben signor Meazza penziójába surrant. Már ott loholt az emeleten, óvatos-lassan fordult a zárban a kulcs. Belépett.A villany égett, ott ült az ágyon Klára, olyan volt az arca, mint a fal. Alig tudott szólni.Hol voltál?ö nem felelt, árkolt szemeiben lobogott a tűz, kezei finoman remegtek, amint homlokába hullt haját hátrasimította.Beszélj mondta fojtott hangon újra az asszony. Reggel van! Hogy tehetted? Hisz este el