Pogány rekviem (dedikált példány) [antikvár]

Nézem a névsort. Nem holmi hivatalosat, hanem a magamét. Nem a ma oly divatos siker-, hanem a veszteséglistát. A sajátomat. Nézem a névsort és döbbenten látom, milyen hosszú. Hogy a holtak között mennyi a költő. S hogy a költők között milyen sok a (holtnak is, élőnek is) fiatal. Kitelne belőlük egy egész irodalom.Egyikük váratlan s érthetetlen elhunyta fölött töprengve egy idősödő úr, maga is kiváló irodalmár, európai vértezettségű kultúrlény, arra jutott: talán gyönge ez a mi nemzedékünk. Valami oknál fogva sérülékeny. Beteges. Labilis fizikumú. Valahogy nem eléggé el lenálló. Kevéssé rugalmas. Se nem elég szilárd, se nem eléggé hajlékony. Bizonytalan. Töprengő. Kétkedő. Tehetetlen(kedő). Folyton csak készülődő. Mély lélegzetvétel után mégsem nekilóduló. Hogy humort humorra halmozván a karikatúráig érjek: olyan, mint a kalapácsvető, aki a pörgés után nem meri (tudja?) elengedni a szert, és az magával rántja. Kicsit tehát komikus.De a becsapódás talán már mégsem az?!Visszaolvasva e néhány sort, rémülten látom, hogy valahol elvesztettem az idősödő úr szavait. Tehát: vesztettem én is. Miként ama bizonyos úr is, aki a maga európai vértjében bizonyult képtelennek - itthon - akárcsak ütközeteket is (nemhogy csatát!!!) nyerni. Vesztes hát ő is?