Régi versek (számozott, dedikált példány) [antikvár]

BEVEZETŐ Illyés Gyula írja valahol: „Ha költő nem ír belekékül". Ez így igaz, legalábbis saját tapasztalatom szerint. Ami a közlést illeti, az kivül áll a költő lehetőségein, tehát évtizedeket kibírhat az ember, anélkül, hogy abbahagyná az írást, még ha nincs is közlési lehetősége. Ha valakit annyira mellőznek, hogy nincs aki kiadná írásait, ha konok, kitartó és nem talál más módot rá, maga teremtheti meg magának a kiadási lehetőséget. Ezt az egyszerű, független útat választottam én is. Magam írom, magam szedem, magam nyomtatom és magam adom ki verseimet, hogy eljusson hozzád. Végeredményben a leírt dolgok legelső sorban másokhoz szólnak, tehát el kell juttatni másokhoz, hogy az egyik ezt, a másik azt jogadja be. En sokáig sokat adtam arra, hogy népi író vagyok. 1955-ben, mielőtt Louvenből — ahol akkor diákoskodtam — visszamentem Párizsba, hogy hazatelepüljek Magyarországra, egy halom írásomat égettem el, mert azok szürrealista, dadaista, futurista és az ördög tudja milyen ista irányzatokként születtek meg. En le akartam magamról vakarni minden olyan vonást, amelyet csak egyesek értenének meg, mert másképp hangzottak mint az általában közölt költeményeim. — Abban a korban sokat közöltem. — Akkor még nem gondoltam arra, hogy éppen azok a költemények lesznek a divatosak, mert én fütyültem mindig minden divathóbortra és azt se tudtam még, hogy egyszer eljutok odáig, hogy magam adjam ki írásaimat. Az csak később született meg bennem. Lehet, hogy éppen azokat az írásaimat égettem el.