Seminoma, avagy kórház a város közepén I-II. (dedikált példány) [antikvár]

Visszatérés és újrakezdésAbban a korszakomban történt, amikor már tudtam aimyit a táguló imiver-zumról, hogy semmit sem tudok, de azt még csak sejtettem, hogy ezt a tudást át kell lépnem. Már szajkóztam, hogy a pogányok bölcsességét be kell építenünk saját gondolatrendszerünkbe, de ismereteiket illik elfelejtenünk. Mint jó eminens, eljutottam a Csan-buddhizmus ama kérdéséig: Egy bivaly keresztülmegy az ablakon. Feje, szarvai, négy lába már által mennek. De miért nem megy által a farka". Sajnos, fogalmam sem volt a válaszról.Ebből aztán egyenesen következett, hogy felfüggesztettem egyetemi tanulmányaimat, s elszegődtem a kijózanító intézetbe ápoló-, lefogó- és kidobó fiúnak Kemény markú, de humánus gyerek hírében álltam. Maga a detox a városka katolikus temploma melletti hűs, árnyas, barokkos utcácska legnyomasztóbb épületében működött.Az ablaküvegek mögött, a fekete fi^gönyök előtt sűrű rácsozat sejtette, hogy itt valami cikis" hely rejtőzik. A rozsdás vaskapu alagutas bejáratrészt zárt le. Azon át közlekedtünk, azon keresztül tuszkolták be a rendfenntartók az alkeszokat.A zsaruk bűnözőnek tekintették őket, én betegnek, a katatón mereveket, a szederjes arccal őrjöngőket, a suicid hajlamú síró-rívókat. Csak akkor fogtam le és kötöztem a karszékhez egy-egy szerencsétlent, ha már mást nem tehettem, mert ütlegelni kezdett engem is. Akkor a kis morfinista doktortól, aki totál belőve is pontosan, lelkiismeretesen végezte kötelességét, injekciót kapott, vagy gyomormosást. Ilyenkor a vizsgálóasztalra is át kellett segítenem az ittas egyént, s az áldhatta a szerencséjét, hogy velem hozta össze a jó sorsa, mert váltótársam, Jenő, a közlegényveréseiről híres és hírhedett ex-katonatiszt igencsak élt az alkalommal, hogy kiélhesse szadisztikus hajlamait. A piásokon állt bosszút derékba tört karrierjéért, hiszen már századossá való előléptetésének küszöbén rúgott be úgy egy november hetedikei dísz-szemle hajnalán, hogy a szovjet katonai delegáció szeme láttára kezdett el hugyozni az első sorban. Bár a hivatalos ünnepség akkor még nem kezdődött el, s kíméletesen elvonszol-I. részFélelmek és remények, avagy bevonulás a nagy, szent, rettenetes urológiai poliklinikáraI .!Míg a titkolózás volt a legfőbb gondom Amíg megfogadtattam akkori ked-l l ivenc kolleganőmmel, kinek megsúgtam, hogy valójában mi a fő bajom, bibim,f j)problémám, hogy minden körülmények között hallgasson, nem mértem föl a' Tveszély valódi nagyságrendjét - morfondírozok még a villamoson.jMárta már a vigasztalanul félhomályos kórházfolyosón vigasztal, helyesel és elmarasztal: felnőtt ember vagy, vedd már végre tudomásul. Az, hogy eleddig is titkolóztál, sokkal nevetségesebb, mint az egyáltalán nem nevetnivaló kór. S az, hogy egyedül annak a szőke szépleánynak súgtad meg, fölér egy aljas, barnazoltános kacérkodással. Látlak is, ahogy látszólag irulva-pirulva, szégyenkezve, valójában roppant belső boldogsággal gyóntál a kis démonkának. Kéjesen prelegálsz a pöcsödről egy fiatal nőnek. Egyszerre kamaszos és vénemberes a latens exhibicionizmus ilyetén kiélése az intellektus szféráiban.Ennyit sem szabad lett volna kacérkodni Barna Márta férjének. Lehet, hogy ezért bűnhődöm. Vagy mindenkinek elmeséltem volna, vagy senkinek Szorongásaimról vall rémálmom.Sajnos, be kell feküdnie az urológiai klinikára, nem akar gyógyulni ez a gyulladás. Meg kell nyitni. Hadd lássuk, mi van ott Nem semmi. Golóbisom a szó szoros értelmében golyóvá nyomorodott. A gyulladás nyilván elmúlt, csak a g>'ógyulás maradt el. Jobb tököm szaruszerű, majdhogynem élettelen. Elidegenedett tőlem. Mindig is gyöngébb, csökevényesebb volt, nem hiszem, hogy túl sok szerepet játszott volna izzó gyö-nyörcsiholásaimban. Statisztált a bal mellett.Hogy ezt már ilyen elfogulatlanul bevallom magamnak, a sokkal nagyobb veszélytől érzett félelem teszL Hideg, de nem barátságtalan a reggel, ahhoz mérten, hogy még csak február tizedikét írunk, már-már biztató, semminket nem fagyasztotta keményre az enyhe tél.I13