Sóvárgás (dedikált példány) [antikvár]

Ha behunyom a szemem, Anyát látom. Mindig csak őt. Soha senki mást. Néném azt mondta róla, vézna és csúnya. Nekem nem az. Rövid a haja, kicsit göndör. És olyan szép a szája, amikor mosolyog. A szeme nevetős. Csillog és égszínkék. Azt szeretem a legjobban. A napsütésnél is kedvesebb. Nagyi is rosszat mond róla. Sokszor veszekszik velem, mintha én lennék a hibás, hogy a szajha anyád megint itt hagyott az én nyakamon, elment kurválkodni, most mi a frászt csináljak veled, te szerencsétlen?! Én etesselek, én vigyelek iskolába, én fürdesselek, öltöztesselek? Sírtam, mert amit Nagyi mondott Anyáról, az nem lehet igaz. Nagyi nem érti ezt a világot. Pedig Anya mindig mondta neki, ha civakodni kezdtek, hogy a megélhetéshez pénz kell. Nem keres pénzt, aki nem dolgozik. Ehhez el kell mennem, tudja jól, hogy a városkában kevés a munkalehetőség. Azt hiszi, hogy örömmel megyek el, és hagyom a nyakán a gyereket? - védekezett többször is Anya. De te nem dolgozol, hanem kurválkodsz! - kiabálta ilyenkor Nagyi...