Százhuszonhat vers (dedikált példány) [antikvár]

Százhuszonhat vers. Százhuszonhat soha el nem küldött levél, amelyek most útra kelnek, felröppennek, kavarognak a kamaraerdei kopaszodó fák fölött: amolyan felszabadult, bolondos, boldog búcsú ez a három évtizedes füzetbe-fiókba zárt tépelődő rabság után. De hát, ki az, aki megírta és most útjára bocsátja ezt a százhuszonhat szomorú-vidám szép üzenetet? Borsós Károly a Viharsarokban született. Azon a tájon, ahol a régi időkben a telek a leghidegebb, a nyarak a legforróbbak, s ahol - valami különös genetikai-földrajzi összefüggés miatt - az emberi választások jó és rossz között, más tájakhoz képest, mindig egyértelműbbnek tűntek. Borsós Károly földhöz, állathoz, szerszámhoz értő, tanulni akaró, fiatal gazdászként élte meg a háború végét. Paraszt ősei rendet, tisztességet, jól működő emberi világot kívánó gén-parancsa és talán a kalandvágy vitte a frissen alakult demokratikus rendőrség soraiba. 1945. szeptember 15-től 1957. március 27-ig teljesített, utóbb már hadnagyként szolgálatot a Békés megyei Rendőr főkapitányság állományában. Rendet, tisztességet, ifjú emberhez illő, vérpezsdítő kalandokat remélt a választott hivatástól. A hatalom azonban megcsalta, a legcsúfabbul becsapta. A háború utáni lélegzetvételnyi demokrácia csaló diktatúrává torzult: kiválasztva a neki megfelelőket és kitaszítva a számára alkalmatlannak lenni egyenlő volt a tisztességgel. Borsós Károly a hatalom számára alkalmatlannak bizonyult: Kalandot remélt és vérfagyasztó horrorban lett része. A politikai változásokkal mindig fordulni képes szélkakas emberek - ahogy Borsós Károly szelíd gúnnyal mondja: az egysejtűek -, saját kollégái, főnökei, hogy az októberi forradalomban tanúsított "bátorságukat" utólag bizonyítsák, a fiatal Borsós hadnagyon torolják meg gyávaságukat. Letartóztatják, s együtt várja a szomszéd cellákban raboskodó, megkínzott, majd kivégzett fiatalokkal, hogy mit hoz számára a lassan vánszorgó idő. Túléli. borsós Károly sebzett ember. a sebek kívülről nem látszanak. A szívbe, a lélekbe mart sebek begyógyultak ugyan, de ezek a láthatatlan hegek mégiscsak ott vannak, s ha az emberi idő rosszra fordul: sajogni kezdenek. Belül, csak legbévül fájnak, nem tud róluk senki, csak a füzet, amelybe ezek a tudósítások íródtak hosszú-hosszú éveken át. Ha pedig kiderült és mosolygott a világ, a füzet ezt is megőrizte. Az íróasztalba zárt füzetből most könyv lett, a belézárt százhuszonhat versből ennyi, vagy még több üzenet. Ha megérkezik Önökhöz, tudniuk kell, hogy egy igazi ember írta önmagának, s most már - Önöknek.