Szem, fényvesztés (dedikált példány) [antikvár]

ELÖL A VISSZAÚT Fakad megint ezer gondolat, mint réteden a virág Veled vagyok most líjra, kettőezret ir már a világ Nem kérsz még mellemre fölében pázsitot, értem harcol az imád S a temető tövében ha néha elbotlok, nem mondom: a te hibád Zsoldért vártam sokáig a csodát, s elhitettem, a lelkem fehér Kupákból vedeltem a bajt, a nyomort, s véltem, ez folyékony kenyér S ha szelíden azt súgtad, éhesek mások is, s harcoltál az éltemért Odébbálltam egy sarokkal, lesz még pénzem a vörösbor levesemért S ha harag nélkül a porban csücsültem, mert mind elittam könnyeim Te nyitva hagytál minden ajtót, azt hüppögted, várnak gyermekeim Csütörtök van, október huszonhárom, messze másztam, rohannak éveim Cselédje senkinek nem leszek, de járok még egy szépet a szemed fényein Homlokunkon redőnyt nyitott a tolakodó idő, ott hagyott az arcunkon karcokat De fülünkbe susogja társunk, türelmes ifjúságunk, feledjük már az ádáz harcokat Nemcsak kínzásra, májusban és holdfényben szerelemre is használnak padokat Maradj a térdemen, sörkertekből tértem meg, vidámra festjük eltorzult arcomat.