Sziránó (dedikált példány) [antikvár]

és é^le^ Most persze mindenki a felhozatalt nézi. Nem mintha így elsőre és külsőre olyan sok következtetést lehetne levonni, gondolják egymással sutyorogva, mégis, az idegőrlő évek állandó készültsége, a folytonos borotvaélen táncolás és önfegyelemgyakorlat után az emberbe szabályosan belé nő, egyenesen a csontjai alá ez a hetedik érzék, amivel - dacára a fentieknek -, mint búzát az ocsútól, el tudja választani az izgő-moz-gó, röhigcsélő, síró, taknyodzó, ugrabugráló időzített bombák tengerében a minőségit és a híg árut. Minden évben így zajlik ez, már ki tudja, mióta, ezen a helyen legkorábban nyilván csak az alapítástól számítva, de valami mégis azt súgja, hogy talán még régebbtől fogva, egyenesen az őskorból eredhet, talán már akkor is így zajlott le minden. Nevezetesen, hogy a négy kiválasztott, akiknek most ennek az egész — épphogy csak le nem szakadó esős, párás, de közben valahogy tűző napon játszódó ősi rituálé már mind, előlegben ott görnyed sokat próbált vállain, félrevonul az udvar sarkába, ahonnan azok majd a szögletet rúgják nyolc éven át, ők meg cigizve megtárgyalják a jövőt. Tudják jól, hogy ők most az eljövendő világ beavatott és már mindent látott, titkos papnői, akiknek akár egyetlen apró mozdulatán is, ahogy mondják, az ejfektíve minden múlhat. Érzik a súlyt, de már nem remegnek alatta. Tűrik az igát, és ha az igát nem is, magát a tűrést élvezik.