Túl az Óperencián (dedikált példány) [antikvár]

1957-et írtunk. Most is beköszöntött a tavasz. A május csodás volt, mint mindig. Virágok illata, méhek zümmögése töltötte be a levegőt. Máskor elcsodálkoztam a természet csodás szépségén, de most semminek sem tudtam örülni, végtelen szomorúság vett rajtam erőt. A gondolataim messze jártak Arra kellett gondolnom, a férjem egy jugoszláv táborban, mi pedig itthon. A levelek jöttek és egyre csak cselekvésre buzdítottak: lépjek már. De hogyan? Kivel is közölhettem volna, ki az, aki megértette volna kínos helyzetemet? A kislányom négy éves volt; bizony nem volt könnyű lépni.Még évek hosszú távlatából visszagondolva sem feledem azt a napot. Csupán csak egy gondolat foglalkoztatott: holnap mennem kell.Szép napos délután volt. Vágytam a magányra, meg arra, hogy még egyszer, lehet, hogy utoljára lássam a mi kis tengerünket, a Balatont. Mennyi csodás emlék fűz hozzá, és most búcsúznom kell tőle! Séta közben, ahogy megálltam a parton, elkápráztatott a víz csodálatos zöld színe, amit én mindig szerettem. Valahogy másnak láttam, mint a többi tengert. Lenyűgöző volt, ahogy a Nap aranysárga sugarai megpihentek a víz sima tükrén, és ahogy mindjobban elnyelte a horizont. A látóhatár mögül sápadt sugarával vissza-visszaintett: viszontlátásra.Másnap korán indultunk. Eljött a búcsúzás órája, amitől3