Vágy a Duna mentén (dedikált példány) [antikvár]

1. FEJEZET Az ÁLLOMÁSON A fűtetlen hideg váróteremben mint egy megbolygatott hangyabolyban zsongott a tömeg. Bár zsúfolásig tömött minden, mégis gyönge, de annál kifejezőbb suttogáson kívül semmi sem hallatszik. Az a néhány rozoga vékonypénzű asztal és pad, amely a váróteremben volt, most szinte roskadozott a rajta szorongók töméntelen súlya alatt. Egymás he-gyén-hátán ült itt boldog, boldogtalan: egy anya tízhónapos a hideg miatt nyöszörgő porontyával, egy sipítozó kétéves kisfiúcska, aki kétségbeesetten kutat hozzátartozója után, egy vén sápítozó anyóka, majd egy béna, mankókra támaszkodó öreg bácsi, mellette pedig egy koravén, sorscsapdosta homlokú törődött javakorabeli férfiú. És így tovább. Akiknek pedig nem jutott a „minden kényelmet" biztosító helyből, azok bizony a földön, a váróterem padlózatán helyezkedtek el, ki-ki batyujára támaszkodva, vagy ha ezzel éppenséggel nem rendelkezett, nem vetette meg a dohányhulladékokkal és a piszkos, sáros lábnyomokkal teH, rég olajozott deszkapadlót sem. Ott keresett megnyugvást és pihenést. Az ajtómelletti sarokban egy fehérhajú nagyon öregecske nénike kuporog, fénytelen szemének csak a rajtaülő két könnycsepp ad valamilyen tompa csillogást és míg vértelen ajkával