Visszaszököttek (dedikált példány) [antikvár]

Előszó helyett Négyévesen én is kint voltam akkor a szigetújfalusi állomáson, és velük akartam menni. 1946. május 23-án délután nagyapám - a családok kifuvarozása után - kivitt lovas kocsiján a vasútállomásra, elbúcsúzni a rokonoktól, akik „elutaztak". Ahogy a vasútvonalat az országút keresztezte, jobbra néztem az állomás felé, ahol hosszú, marhavagonokból álló szerelvényt láttam, mellette embertömeg, a földön ládák, batyuk hevertek. Az állomáshoz közelebb érve hatalmas sírás-rívást, jajveszékelést hallottam. Nem értettem az egészből semmit. A hozzám életkorban legközelebb álló unokatestvérem. Pintér Terike is „utazott", s én mindenáron vele akartam menni. Minthogy nem méltányolták akaratomat, a földhöz vertem magam, és zokogtam, zokogtam. Sok év múlva kezdtem csak megérteni, mi történt 1946 májusában - de erről nem volt szabad beszélni. Az álmaimban viszont gyakran megjelent a szerelvény és a síró embertömeg. Több évtizedes távollét után szüleim 1975-ben visszaköltöztek Szigetújfaluba, ahol gyakran hallottam unokabátyám, Werny László elbeszéléseit a kitelepítésről, a visszaszökésről. Későbbi álmaimban a gyerekkori élmény most már tartalmi elemekkel súlyosbodva jelent meg. Különös módon egyre gyakrabban. Ezek az álmok érlelték meg bennem az elhatározást: rokonaim, földijeim sokáig hallgatásra ítélt történetét meg kellene - meg kell - írni. Szálé László barátomnak találkozásaink alkalmával többször is beszéltem az újfalusi svábság kálváriájáról, akinek a visszaszökések története törte át végképp az ingerküszöbét. Mondván: ha befejezte a saját szülőfalujáról szóló könyvét, a „Pokolhegyet", fogjunk bele. Belefogtunk. íme, a hetven éve történtek - valósághoz képest fakó - krónikája. Bodrogi László