Zenebona Erdélyben (dedikált példány) [antikvár]

COéván, 1816. június 13-án egy negyvenhat éves özvegyasszony a következő sorokat veti papírra:Kedves Fiaim!Érzékeny leveleteket vettem, mellynek olvasása után öröm és megilletődés szállották meg anyai szívemet. Amaz folyt a ti énerántam ömledezett fiúi tiszteletetek és szeretetekből, emezt eggy, hozzám újra intézett kedvetlen tárgyú kérelmetek okozta. Hathatósan sürgetvén, hogy néhai édes atyám, Mátisfalvi Götjfy László házanépének, Hóra pórhada miatt esett romlását, mellynek magam nagy részese valék, környülállásosan írjam-le.Megvallom, kedves Fiaim, hogy e kívánságotok által az én akkori terhes sebeimet akarjátok megújítani. S nem képzelek az egész világon ollyan Keményszívűt, ki, midőn Hlyen szörnyűségek előadására, vagy beszéllésére megszóllítatnék, sírásra ne fakadna. Mennyivel kevésbé tartóztathatnám-meg én magamat, azon keserves történet feljegyzésekor, a köny-hullatástól, kit a Teremtő a súlyos szenvedések kiállására elég keménynek alkotott ugyan, de akinek, nememhez mérsékleti lágy keblet ada?Azonban, minthogy nekem, az ég csillagainál több nyomorúságot szenvedettnek, ti vagytok minden Gyönyörűségeim, annyira, hogy, ha milliókkal bírnék is, nem ezen kincsemet, hanem, mint hajdon a derék Gracchuszok szerencsés anyja, Cornélia gyermekeivel dicsekedett, kinek-kinek titeket, legdrágább ékességeimet, mutatnálak-elő: megerőltetem