Szinonímiák (dedikált példány) [antikvár]

ELŐSZÓ Előbb-utóbb mindenki ír egy könyvet Martin Heideggerről. Bár ez a kijelentés referenciáiisan nézve szerencsére hatalmas túlzás, az, amire céloz, legalább két irányban meghatározza az olyan vállalkozások önértelmezését, mint amilyenre ez a könyv tesz kísérletet. A bibliográfiák tanúsága szerint jobb években, csak a nagyobb nyelveket és csak önálló köteteket tekintetbe véve, száz fölött van az olyan kiadványok száma, amelyek a freiburgi filozófus életművének valamely szeletét vagy különböző összefüggéseit tárgyalják, messze nem csupán filozófiatörténeti kontextusban. Vagyis: egy bizonyos, igaz, meglehetősen földhözragadt értelemben, aligha akad bárki is, aki felelősséggel elmondhatja magáról, hogy igazán átfogó képpel rendelkezik „a kutatás állásáról" vagy az életmű hatástörténetének trendjeiről. Ebben az értelemben nehéz, szinte lehetetlen feladat volna meggyőző bevezető orientációt nyújtani arról, hogy melyek azok az igazán újszerű, különösen égető vagy kiaknázatlanságuk okán leginkább ígéretes kérdéskörök a recepcióban, amelyek útmutatásként szolgálhatnának a Heidegger-életműhöz való közelítések számára. Természetesen léteznek olyan fejleményei az életmű feldolgozásának, amelyek éppen ezekben a - Heideggerrel való foglalatoskodás számára nem a legkedvezőbb - években állítják módfelett sürgető és rendkívül kényes kihívás elé az erre vállalkozókat, leginkább az ún. „fekete füzetek" kiadásának megindulása, ami talán minden korábbinál élesebb megvilágításba helyezte a heideggeri filozófia (sőt akár a Heidegger-értelmezés) etikai és politikai vonatkozásainak problémakörét. A kiadás nyomán megindult vitában egyenesen az a vélekedés is megfogalmazódott, amely szerint immár nem létezik semmiféle legitimáció a heideggeri filozófia örökségéhez való odafordulás számára. Ez a legkevésbé sem monolit, sőt inkább hihetetlenül sokrétegű örökség azonban túlságosan gyakran bukkan fel a kortárs kultúratudományok centrális problémái mögött (akár úgy is, mint ezen problémák egyike) ahhoz, hogy az ilyesfajta szakítás egyáltalán, akár elvi értelemben végrehajtható legyen. A jelen kötetben közreadott tanulmányok, amelyek egyébként nemcsak gyakorlati okokból nem foglalnak állást az említett vitában, hanem olyasfajta elméleti kényszerbe sem ütköztek, amely ezt megkövetelte volna, végső soron nem egy Heidegger- — 7 —