Színtéridő 1957-2015 (dedikált példány) [antikvár]

i! I iiSiii ifii''"'' Hommage á Paizs Péter Megtesszük, amit nem teszünk meg, / és nem tesszük meg, amit megteszünk. / Valahol rettenetes csönd van. / Effele gravitálunk. Pilinszky János tvenedik évébe lépett, amikor - egy nemzetközi színharmóniakonferenciára készülve - tömören összefoglalta nemcsak azt, amit ott elmondani készült, hanem amit saját művészetével kapcsolatban fontosnak tartott. A szöveg: A színről feketén fehéren, amit megszületése után néhány évvel később, a Kassák Múzeum-beli kiállítás előtt kaptam tőle, nem egyszerűen előadás vagy előadásvázlat, hanem a sorok közé rejtett személyes, festő-létét egészében érintő, a fél évszázadnyi élettel és az elmúlás misztikus nosztalgiatudatával is számot vető írásmű. Mivel festőként és tanárként tudományos igénnyel foglalkozott színtannal és színdinamikával, pontosan érezte, hogy (amint mondja): „nemszínekből és nemformákból" álló - Hommage sorozatával pályája döntő pontjához érkezett. A fekete-fehér négyzetekből, négyzetekre lebontható vízszintes sávokból és függőleges oszlopokból felépített munkákkal sikerült létrehoznia egy olyan harmóniát - ha tetszik: színharmóniát amelyben általános érvényű és közösen átélhető egzisztenciális-emberi tapasztalatok fogalmazódtak meg. Mert e végletekig lecsupaszított geometrikus absztrakció formarendjében -amit Mondrian aszkéziséről szólva Veszelszky Béla „nagy lemondás"-nak nevezett - első pillantásra zavaró, oda nem illő elemként megjelent egy (megint tőle idézek): „a festői kolorizmus értelmében színnek nehezen nevezhető" földszín: az okker És az okkerrel minden megváltozott; a képi redukció a visszájára fordult, közegében e földszín révén megjelent egyféle - de nem pusztán elvont - humánum, hanem valamilyen valóságosan emberi és költői dimenzió, létatmoszféra. Úgy, ahogy Goethe Színtanában az optikai-fizikai létezők mellett felbukkannak a tünemények is.