Szivárványidőben (dedikált) [antikvár]

Borítói kissé repedezettek. Oldalsó lapélén halvány folttal.
Részlet: Tarczy Péter álmodik. Erre akkor jöttem rá, amikor egy ízben Tiszavasváriba cipelt művésznézőbe. A Belgiumból éppen hazatért André Szabó művészetéről beszélt. Mintha az álom tudatalatti mélységeiben vibráló fényekés árnyékok világában érezné otthon magát, a művészet nagy pillanataiban. Kétkedve fogadtam magyarázatait, csak akkor hökkentem meg, amikor André Szabó keblére ölelte és nyomban úgy kezdtek csevegni, mint két vénember a falu dolgáról, vasárnap, a kapu előtti kispadon. S hogy igazából Tarczy itt és így érzi jól magát, az tettenérhető csaknem minden pillanatában. Akár úgy, hogy Maghy Zoltán bácsival interjút készít, akár úgy, hogy a hajdúböszörményi művésztelep jubileumi kiadványát szerkeszti, akár úgy, hogy tárlatvezetést rögtönöz saját házi galériájában, amit az évek során összeálmodott. Szigorú rend szerint Vonalakból, színekből és árnyalatokból szövődött álmok ezek, melyeknek selyemszövete a szöveg. Tarczy Péter ugyanis abban különbözik más álmodozóktól, hogy álmait meg is szövegezi. Kimondja, hogy éppen mit és kivel álmodott. S mivel hajdanán maga is grafikákat rajzolva próbált önmagára találni (az ÉS számosat közölt is belőlük!), szövegeit leginkább az interjú tarka köntösébe öltözteti. Véleményét is úgy mondja el, hogy közben rákérdez. Mesterien tud rögtönözni, egy-egy művész portréját úgy festi meg, hogy maga a művész sem jobban. A szöveg mindenhatóságával csínján bánva azonban teret enged a gondolatoknak és a véleményeknek, így férhet bele álomvilágába Varga Imre és Plugor Sándor, László Ákos és Kordás Ferenc, Incze János Dés és André Szabó. Nem igazán lenne Tarczy könyve ez a könyv, ha csak interjúban mutatná meg „szövegagyarait". „Mellékesen" újságíró, szerkesztő és nem is olyan titokban verseket is ír. Riporteri kvalitásait rokonaink, az északi finnek tanulmányozásával és balatoni kóborlásaival bizonyítja.