Szüntelen lobogásban (dedikált) [antikvár]

Gyógyírt adtam? - boldogan Kedves te majd a napfényt akarod én meg csak viharként élhetek. A lét halálos keringőjén egyszercsak elnémul egy tűzdal mit viharok visznek örökbe szét. (Tűzdal viharban) Előszó részlet: Az ötödik kötetem technikai előkészületeire hosszabb időt „fordítottam", mint ahogy azt terveztem. Adminisztratív tennivalók ezúttal sehogy sem működtek. Emiatt valahogy gyakrabban igyekeztem mikrovilágomba menekülni, mint máskor. „Szülötteim" folyton „megkeserítették" a materiális világot körülöttem, elszakítottak a földi léttől, megajándékoztak „esztelen száguldással, lobogással". - Nehogy a világ nélkülem kínálja titkainak megfejthetőségét és egyben megfejthetetlenségét is. - Hiszem: minden alkotó szorongásokkal, félelmekkel, elégedetlenséggel telített, ugyanakkor egyfajta boldogsággal is. Új újabb alkotás, produktum, kötet... realizálódása olyan mintha hálóba fogva vergődne az ember. Az emlékezések töredeznek, a rejtőző gondolatok mégis kiáramlanak a fénytelennek tűnő alagútból. Az ember igazában sokrétűbb annál mint amit megtudunk róla; Ez nem meglepő evidencia, hiszen szabadságunk birtokában is irányítottak vagyunk, legfőképp Mindenható Urunk által. - Így teszem a dolgom, jól-e vagy rosszul az ítéltessék meg. A harmónia, de annak ellentéte is fontos, e kettősség átszövi a varázslatokat, a „csodákat", melyek közelebb visznek , Aknáimhoz", „Céljaimhoz". A Nyugalom Szigetén való földön-járást nem általam mutatnák be. A hatalmas belső harc, tépelődés és az optimizmus cseppköveit látogatom...