Szörnyek, szavak (dedikált) [antikvár]

A szerző által dedikált példány.
A jelkép születik, felnő, kiteljesedik és elpusztul. A jelképet használjuk, közhellyé züllesztjük, így elpusztítjuk. A választott kevesek úgy használják, hogy egyúttal - percről percre - újjáteremtik. Húzd rá cigány, megittad az árát - mondja Vörösmarty. Húzd, ki tudja meddig húzhatod - sóhajtja utána. Húzd, ki tudja, meddig húzhatod - dödögi maflán a hegedűsre az emberfakó, és másik csatornára kapcsol. Húzd! - kiáltja majd' minden versével az örök vesztesek képébe, köpi arcunkba Varga Rudolf, holott látja, a nyűtt vonó már bot, húrjától fosztott a hegedű, fa csiszatol a fán; nem duhaj csárdás dübög, hanem az ezredforduló szánalmas figuráinak haláltánca. A költő, hisz ez a dolga, persze dallamot keres a sikárolásban, kecset, legalábbis bumfordi bájt az élőhalottak ugrabugrálásában. De nem csapja be magát, nem csapja be az olvasót sem. Tudja: maga is csak közkatonája ennek a csóré pokolnak; igaz, rebellis közkatonája, de korántsem a megváltója. A döbbent megszólított, mint a zokogó pokol molnár-legénye, sóváran fülel. O fogja sárrá gyúrni, életre lehelni a porráégett jelképeket? Egyelőre figyel, továbbpörög-e a szó: Húzd, de mégse...