Születésnap (dedikált példány) [antikvár]

ELOSZO A lélektani alany, amit Winkler András megfogalmaz, amikor prózai állapotából versíró állapotba kerül olyan, mint egy sokszögűre csiszolt gyémánt. Szüntelenül gyermekkora sült gesztenye melegénél melengeti lelkét, s közben belső kényszert érez a közlésre: rövid szellemi sziporkákkal kápráztat el, vagy filozofikus mélységű verseket ír. „Bomlik a fejéből" a vers. Kitetszik belőlük, hogy tudatosan élte meg az élet fontos szakaszait és közben önmaga tudott maradni, önzetlenül szórta szét elméjének és emberségének kincseit (Furcsa, 2005): „ kitárt karjaimon madarak pihentek." A lélekfolyosón, amin közben végigsuhant maga a „Boldog idő" (1988): Elhagyott lábnyomomba vissza-vissza lépve csak egyhová juthatok: ahonnan indultam türelmetlen, igézve mindig újabb holnapot. Ez az uralkodó képzet jut önállóságra verseiben, maga után vonzza a többit és ezek hozzá igazodnak. Mindenik önállón él, belülről világít, mint a templomi üvegablakok. Lüktet bennük a gondolati ritmus: egyik fénylő, szikrázó csillag, a másik egy mondatba sűrített mikrokozmosz. Miközben gyönyörködve olvassuk a hetedik kötetébe (Születésnap) foglalt verseket, csodálkozással tapasztaljuk, hogy lassan kilép belőlük egy Sopronban felejtett reneszánsz-ember. Ember, ald a 6