Szívroham a gleccsertavon (dedikált) [antikvár]

A szerző által dedikált példány.
Nemrég azt írtam egy költőnő kötetének a „fülére", hogy manapság félek a versektől. Agresszívek, nagyképűek, sértőek, fityiszt-mutatók. Az volna a dolguk, hogy legemberibb indulataim cinkostársai legyenek, ehelyett felbosszantanak vagy megaláznak. Nos, manapság inkább a novelláktól félek. Most inkább azok bosszantanak fel - és meg is aláznak sokszor. Trágárságukkal, cinizmusukkal, a töltésnélküliségükkel. Magyarán: a szinte már kihívó ürességükkel. Növelik lelkem sivárságát, ahelyett, hogy hadat üzennének neki. Persze, azért itt-ott felzöldell egy-egy oázis. Kis Antóniának már az előző novelláskötete, az Álmok délutánja, és regénye, a Stonehenge-i feliratok is az oázisok közé sorolt be nálam. Az életünkről szólnak a novellái. (Nem elbeszélései, mert a kettő nem ugyanaz.) Hitelesen, meggyőzően, hókuszpókuszok nélkül villant fel egy-egy élethelyzetet, eseményt - vagy éppen sokatmondó eseménytelenséget. Segít tájékozódni a mai összekuszált világban. Örülök, hogy nem trágár, örülök, hogy nem cinikus, növeli az életkedvet bennem még a nem túlzottan bizakodó írásaival is. Irodalomra is vonatkozik, amit Sosztakovics a zenéről írt: „Más a kétségbeesés és más a cinizmus. Amikor valaki kétségbeesett, ez azt jelenti, hogy még hisz valamiben." Pontos. Kis Antónia esetében is. Baranyi Ferenc