Tanári életutak (dedikált példány) [antikvár]

Barangolás a szatmári Pantheonban A történelem nagy embereinek emlékét gyakorta szobrok, emlékhelyek jelzik, ilyen módon kíván a hálás utókor tisztelegni előttük. A hétköznapok nagy embereinek, a „csak" munkájukat, hivatásukat tisztességgel, tudással, tehetséggel, önfeláldozással végzők emlékét nem jelzik szobrok, talán nincs is erre szükség, hiszen ott vannak azok a kegyeleti emlékhelyek, melyek őrzik az emléket, de mindenképpen lehetőséget ad az emlékezésre, a feledésre amúgy is hajlamos utókor számára. A múlt, a jelen számára mindig kötelez. Kötelez az ismeretre, az emlékezetre, a tiszteletre. Közeli és távolabbi szatmári múltunkat, híven őrzik a temetők, sírkertek, a fejfák, a keresztfák, melyek, ugyan nagyon személytelenül, kínos tárgyilagosággal közlik a rohanó, időhiányban, ismerethiányban élő, emlékekben elszegényedett utókorral, hogy valaki, valamikor élt és valamikor meghalt. Az, hogy mit rejt a három betíi „ÉLT", arról már kevesebbet tudunk, vagy éppen semmit. Meggyőződésem, hogy a sírkertek nem a halál misztériumát jelzik, hanem soldcal inkább életutak történetének emlékeit őrzik. Igaz, hogy a hantok, a sírok az elmúlást idézik, de még inkább az életet, a megélt és elmúlt életet. Erkölcsi kötelességünk, vagy, ha ez nem lenne elegendő, jól felfogott érdekünk, ismernünk ezeket az életeket, melyek mozaikköveiből összeáll a múlt. Az ilyenformán megelevenülö múltunk nélkül, ennek ismerete nélkül, jelenünk szegényesebb, jövőnk pedig kilátástalanabb lenne. 1