Tanár volt Hunniában (dedikált) [antikvár]

...Juci és Ica gyorsan hozzáfogott a kis csomagok kibontásához. Imre, a legkisebb csomagját az édesanya szorongatta. A felnőttek beszélgettek. Az édesanya egyre hangosabban válaszolgatott, majd keserves sírásba kezdett. Kikapkodta gyermekei kezéből kis kincseiket, s a nála lévő ajándékkal a jegyző felé hajította. Közben sírva-zokogva mondta: Jegyző úr, a gyerekek apját önök vitették el katonának. Ne alamizsnát osztogassanak! Ha azt el tudták intézni, hogy az uramat a Don-kanyarba vigyék, el kell tudniok intézni azt is, hogy onnan visszahozzák. Milyen dolog az, hogy három apró gyermek mellől elviszik az apjukat meghalni. Idegen földön, idegen érdekekért. Ott és - mutatott anyjuk azok felé a tanyák felé, ahol egészséges felnőtt férfiak, nőtlenek, gondtalanul élték életüket - azoknak nem olyan fontos a haza védelme, mint az én férjemnek. Azoknak nincs feleségük, gyermekeik sincsenek és ajándékot sem kellene nekik vinni. Az anya egyre jobban sírt, valósággal őrjöngött. A jegyző úr nehezen tudott megszólalni. A kisleány úgy látta, hogy ő is sírt. A gyerekek anyjuk védőszárnyai alá menekültek a nagy hangzavar hallatán és ők is keserves sírásban törtek ki. Amikor a jegyző úr meg tudott szólalni, annyit mondott: Ne sírj Juliska, Imre haza fog jönni a frontról. A jövő karácsonyt együtt tölthetitek...