Magyarország világviharban [antikvár]

Előszó Kettőt fordult a zárban a kulcs, amióta a Kedves Olvasó először kezébe vehette a Magyar Hírlaphdin publikált írásaimat, könyv formájában is. Három kötetet töltöttek meg ezek a tűnődések, íme a negyedik. Halállal kezdődött ez a kaland, szerelmem, feleségem halálával, s valami appendix-életnek tűnt csak a felszíni idő, amit még szorongva ebben a testben és térben képzeltem eltölteni. Máshogyan lett. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ezeknek az írásoknak a révén sikerült szétbontanom a személyiségemet, 8 így tódult belém a világ, amelyre pedig már egyre kevésbé voltam kíváncsi. Jött a szépség, a remény, a szeretet is, és jött a zsibvásár, a hazugság, a ragály, a háború. S a mindent beborító képmutatás. Az itt következő hetvenhét írás az emberiség történetének ritka impotens korszakában született. Amikor úgy tűnhet, hogy hasznavehetetlenné váltak olyan fényűzések, mint erkölcs, hit, jogokban és kötelességekben harmonizáló rend; de még az olyan fogalmak is, mint józan ész, család, nemzet. Összezavarnák a női és férfi princípiumokat is. A gondolat ebek harmincadj án. Elszabadult indulatok. Jelszavak, frázisok. Kötelező lelkesedés. Ebben a korszakban élünk. Körülöttünk szinte minden azt sugallja, hogy nincs remény. A pusztulás propagandája végül el is vezetett a pusztítás, sőt az önpusztítás delíriumához. Világcsalás: háború Európa ellen. Háború az ember ellen. Haszonlesés: utánam a vízözön. S mi megint, ahogy lenni szokott: két pogány közt. Ellenségtől és baráttól egyaránt gyötörve. -11-