Új Írás 1990. március (dedikált példány) [antikvár]

JUHÁSZ FERENCSUGÁRJAJSZÓ ŐSZI NAPFOGYATKOZÁSSőtérIstvánAnyámat már két hónapja eltemettem, s csak most lett időm, hogy elsirassalak,csak most lettidőm, rád-időm, érted-időm, halálodért-időm, hogy elsirassalak, hisz annyidolog volt Mamával, annyi élet-dolog, halál-dolog Mamával, mikor már befelé zuhant, s nagy sárgaszemgolyók ragyogtak körülötte tülekedve és fölpúpozódva a gallybozont homályon, mint szelvényeszsíros sárga hernyók a habszövedék alkonyi lilagally faágon, halott homlokát csókolgattam sokszor,meztelen bőrpatkóínyeire a zománc-pikkely fehér műfogsorokat nyálas ujjakkal visszaakasztottuka merevedő fodros viaszkagyló szájat gyöngéden szétfeszítve, s mutogattam őt Biána halottas-házban a rokonoknak, mint gazdag koldus az arany-árút, a fehérselyem szemfedőt átlátszóműanyag-párnahuzat alatti arcáról fölemelve, a fekete-fejkendős asszonyi fürkészdarázs-fejet, a lila dülledéssel,arany horpadással foltozott szikrázó, süllyedt darázs-arcot fekete csipkekeretben, annyi dolgom voltMamával, amíg alámerülta nyirkos, sáros, agyagmetszéses kék legyező-horgony sárga biai temetőföldbe,s annyi dolgom van azóta is Mamával szivemben, hogy csak most lett időm elsiratni téged, csakmost lett időm elsiratni téged, aki úgy feküdtél hólyagos fehér dunyhán könyökölve heverve, mintkönnyű gőztonna lila felhő, és ferdén és örvényesen gomolyogtál, amikor a klozetra mentél, mint lila felhő,amit lilán fúj a szél, nehéz felhő-sodródás volt támolygásod, úgy mentél, ahogy sűrű, sötét sárgaszél fújta nehéz tölgyfalomb zölden a föld felé döntve ferdén hömpölyög és gomolyog, ahogycumulusfelhőt lassan csúsztatva ferdén meghajtva tol a szél, sodor a kék szikrahűs egyneműség, te földrészekből szőttember, föld-vonatkozás, kő-vonatkozás, víz-vonatkozás, és szemed szinte kicsorgott a magányból,ahogy forró tyúktestből buggyan ki a tojás, szemeidből az elhagyatkozás és szemednek ánizs, kapor,kutyatej, levendula, vadméz, bodza, petrezselyem, zeller-szaga volt nagytömbű súlyos ember, most nagyonnehéz vagy, mert mindig nehezebb az élőnél a halott és nehéz, boldogtalan szived sárga már, mintanyám hulla-aranyból forrasztott arca a műanyag-párnahuzat nagyítólencse alatt a forró levegő-üveghúsbaágyazódva a koporsóban.